Kétszer volt bajnok és egyszer gólkirály az NB II-ben
Az ötvenes-hatvanas években a Pió név márka volt Győrben, a testvérpár az ETO-ban vagy ahogy akkoriban még hívták, a Győri Vasasban futballozott.„Perecesbányatelepről származunk, ott is kezdtünk focizni – kezdi Pió Imre, aki májusban lesz 77 éves. – Rudolf bátyám tagja volt annak a perecesi csapatnak, amely egy évig az NB I-ben szerepelt. Utána Szombathelyre, majd Győrbe került és az ő hívó szavára jöttem később én is. Akkoriban a DVTK-ifiben játszottam és 1950 őszén igazoltam át a vagongyári csapathoz, mert Győrbe jöttem tanulni. Lakatos Berci bácsi – az akkori vezérigazgató – közbenjárására vettek fel a gépipari technikumba.”
Miután visszatért Diósgyőrbe, négy mérkőzést játszott az NB I-ben is, ám a DVTK kiesett a legmagasabb osztályból, a leérettségizett gólerős csatárt pedig bevonultatták a Debreceni Honvédhoz.
„Katonaként is lőttem a gólokat, a leszerelésem után Pécsi Béla jött el értem Győrből és ő hozott az ETO-hoz 1957-ben – folytatja Pió Imre. – Jó érzés volt, hogy az első csapat keretében hét olyan játékos volt, akikkel korábban együtt fociztam a klub ificsapatában. Az NB II Nyugati csoportjában szerepeltünk, amit meg is nyertünk és harmincnyolc góllal én lettem az osztály gólkirálya. A találataim harminc százalékát fejjel értem el.”
Az NB I-es tagság azonban csak egy évig tartott, az ETO egy esztendőre megint búcsút mondott az élvonalnak.
„A csapat gyorsan, már 1960-ban visszajutott a legjobbak közé. Az év nyarán az NB II nyugati és a keleti bajnoka oda-vissza alapon játszott egymással. A győri meccset kilenc-nullra nyertük a DVSC ellen és én két gólt rúgtam, majd ősszel Debrecenben bajnoki mérkőzésen hét-kettőre nyertünk, azon pedig egyet lőttem.”
Az ETO-val az NB I-ben 36 meccsen 11 gólt szerzett. A klub első igazán nagy sikeréből, az 1963-as bajnokság megnyeréséből azonban már kimaradt Pió Imre.
„1961 tavaszán megsérültem és sokat ki kellett hagynom. A következő bajnokságból tizenhat fordulót megrendeztek a huszonhatból, amikor újra játszhattam. A klubvezetők azt ígérték, akkor kapok lakást, ha bent maradunk az NB I-ben. A hátralévő meccseken jó pár gólt lőttem és annyi pontot szereztük, hogy nem estünk ki, a lakást azonban mégsem kaptam meg. Nagyon csalódott voltam. Szusza Ferenc edző sem nagyon csípett engem, ezért 1963 nyarán átigazoltam a Győri Dózsába, ahol 1967-ig futballoztam.”
A külföldi túrák közül egy háromhetes NDK-beli turné, valamint egy bécsi mérkőzés – amelyen az ETO-val legyőzték az Austriát –, a legemlékezetesebb a számára.
„Ha jól emlékszem, akkor hét-egy volt az eredmény. Nagyszerűen ment a játék és ennek hatására megkeresett Kapitány Ernő, az ETO Bécsben élő egykori játékosa, hogy maradjak kint, tud nekem csapatot szerezni. Én azonban inkább hazajöttem. Az aktív pályafutásom után egy ideig az ETO-öregfiúkban játszottam, valamint több csapatnál is edzősködtem alacsonyabb osztályban.”
Amikor arra kértem, hogy állítsa össze azt a tizenegyet, amelyben a legjobban szeretett játszani, sorolta a neveket: Pesti – Borbély, Kalmár II, Tamás – Fehérvári, Horváth – Kalmár III,
Koós, Pió, Raffai (Budai), Kuti.
Papp Győző
