Még a pokolból is van visszaút a futballhoz
"Már a kezdés sem szokványos: ahogy Rati Alekszidze leül az asztalhoz, megköszöni, hogy a Nemzeti Sport interjút kért tőle. Aztán lenyűgözi a kérdezőt – az őszinteségével, a mentalitásával, végül, de nem utolsósorban pedig azzal, ahogy grúz létére Magyarországról és klubjáról, a Győri ETO-ról beszél.
Két éve már, hogy Győrbe igazolt. Kétezer-kilenc januárjában gondolta volna, hogy még ma is itt lesz?
Nem szoktam azon töprengeni, mi lesz, számomra az a fontos, hogy mi van – feleli a 32 esztendős támadó. – Azon sem rágódom, hogy meddig futballozom még. A foci már csak olyan, hogy egyszer fent van az ember, másszor lent. A képlet egyszerű: ha sokat dolgozol, jól teljesítesz, ha lazsálsz, akkor nem. Utóbbi esetben azonban nemcsak magaddal, hanem a csapatoddal is kiszúrsz, márpedig az én szememben ez bűn. De ha mentálisan rendben vagy, és itt, belül, a szívedben helye van a labdarúgásnak, nem érhet baj a pályán. Még akkor sem, ha olykor, rajtad kívülálló okok miatt azt hiszed, kész, mindennek vége.
Személyes tapasztalat?
Az. Nem is egyszeri. Az első csalódás akkor ért, amikor tizenöt esztendősen nevelőegyesületem, a Dinamo Tbiliszi második csapatában annak ellenére nem kaptam lehetőséget, hogy szerintem méltó lettem volna a bizalomra. Édesapám ápolta akkor a lelkem, ő volt az, aki visszaadta a futballba vetett hitem. Senki másban nem bíztam úgy, mint benne, neki köszönhetem, hogy ráleltem a helyes útra. Olyannyira, hogy tizenhat évesen már a Chelsea-nél próbálkozhattam, két hetet tölthettem Londonban. Aztán meg hat hónapot, ugyanis megfeleltem a teszten. Noha nem maradtam adós a gólokkal, arról szó sem lehetett, hogy profi szerződést írjak alá, mivel az Angliában akkor még érvényben lévő, a külföldiek ottani munkavállalására vonatkozó törvény ezt lehetetlenné tette. Amikor letelt a fél év, a klub vezetői azzal búcsúztak tőlem, hogy majd hívnak.
Vigasznak szánták?
Én is ezt gyanítottam, de néhány évvel később tényleg hívtak. Addigra odahaza már a legjobbak között emlegettek, a Dinamo tagjaként bajnoknak, gólkirálynak vallhattam magam, miközben a válogatottban is bemutatkozhattam. Mesésen alakult a karrierem. A Szpartak Moszkva olyan ajánlatot tett elém, hogy arra azonnal igent mondtam volna, ha a tárgyalásra nem kísér el édesapám, és nem int nyugalomra azzal, hogy fiam, előbb menjünk haza, aludj egyet, és úgy döntsél. Végül öt nap gondolkodási időt kaptam, ám amint hazaértem, jött a telefon – csakhogy nem Moszkvából, hanem Londonból…
Tétmérkőzésen alig viselhette a kékek mezét. Nem lett volna jobb a Szpartakban?
Amikor a Gianluca Vialli vezette Chelsea megkeresett, én voltam a legboldogabb futballista a földön. Meglehet, Moszkvában többet játszottam volna, de akkor nem kerülök egy csapatba olyan klasszisokkal, mint Gianfranco Zola, Frank Lampard, John Terry vagy éppen Marcel Desailly. Való igaz, mindössze két Premier League-mérkőzésen, valamint néhány kupameccsen léphettem pályára, de hát a Stamford Bridge-en hatalmas volt a konkurencia. Becsülettel küzdöttem azért, hogy több időt tölthessek a gyepen, sajnos, ez nem volt elég. A londoni emlékeim így is csodálatosak, a kétezres FA-kupa-diadalt követő ünneplést például sosem feledem. Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut az a nap.
És ha az Ukrajna–Grúzia találkozóra gondol, kirázza a hideg?
Ki, bizony. Andrij Gusin úgy letarolt, hogy huszonhét napig egy ukrán kórházban feküdtem. A fejem és a hátam sérült meg, szinte mozdulni sem tudtam. Gusin becsületére váljon, hogy amikor csak tudott, meglátogatott. Akkor még a Chelsea kötelékébe tartoztam, de amikor visszatértem Londonba, még mindig rettenetesen fájt a hátam. A klub orvosa megvizsgált, majd közölte: ha megoperálnak, rendbe jövök, ám ennek az az ára, hogy soha többé nem futballozhatok. Hozzátette azt is, ha nem műtenek meg, van némi esélyem a játékra, igaz, óriási fájdalmak közepette. Mivel nem akartam ebbe beletörődni, felkerestem egy francia és egy német szakembert is – mindketten ugyanazzal szembesítettek, amivel az angol kollégájuk. Még másfél éves szerződés kötött a Chelsea-hez, de eszem ágában sem volt becsapni a vezetőket, így azzal fordultam hozzájuk, hogy borzasztóan sajnálom, ám nincs értelme a folytatásnak, egyúttal kértem, bontsuk fel a megállapodást. Első szóra beleegyeztek, ráadásul úgy, hogy egy bizonyos összeget átutaltak nekem, mondván fordítsam a gyógykezelésemre.
Hogy bírta a nehézségeket?
Őszintén?… Padlóra kerültem. Miután elveszítettem imádott édesapámat, egyre rosszabbodott az állapotom. Azt megelőzően mindig harcoltam, de akkor nem volt erőm hozzá. A lelkem romokban hevert, feszült voltam, az utcára alig mentem ki. Úgy tűnik, az élet sötét oldalát is meg kellett ismernem ahhoz, hogy most itt lehessek.
Mi volt a fordulópont?
Egy nap a gyermekemet vittem valahová, amikor elhaladtunk egy kert mellett, ahol éppen a gyepet nyírták. Ahogy megcsapott a frissen vágott fű egészen különleges illata, megváltozott bennem minden. A lelkemben dúló háború véget ért. Elhatároztam, adok magamnak még egy sanszot. A legjobb barátom a Lokomotiv Tbiliszit irányította, azzal kerestem fel, hogy hadd vegyek részt az edzéseken két-három hónapig, aztán döntse el, a csapat hasznára lehetek-e vagy sem. Fizetést nem kértem, csak egy lehetőséget. Örökké hálás leszek neki, hogy megadta. Hogy éltem vele, jelzi, kétezer-kilenc januárjában már az ETO hívott.
Szó se róla, kalandos úton jutott el Győrig.
De itt vagyok, nem? Az első perctől fogva szeretet vesz körül, Tarsoly Csabával az élen mindenki jó hozzám, én is próbálok jó lenni a győriekhez. Az elmúlt két évben annyit kaptam Magyarországtól, hogy már azon morfondírozom, ha egyszer tényleg befejezem, itt telepszünk le a családdal. Csak akadna valami munka…
Amióta futballozik, hol járt többször, fent vagy lent?
Úgy hiszem, hogy fent. Remélem, édesapám büszke rám."
Nemzeti Sport, Pietsch Tibor
