Tagja az ETO 1963-as bajnokcsapatának, de a MÁV DAC-nál is szívesen gondolnak rá-Kisalföld lapszemle
Nem kegyes hozzá a sors, hegyeshalmi otthonába kényszerítik a betegségek. Fia családjának segítségével éli mindennapjait. Glaser József lassan, elgondolkozva keresi a szavakat, de felcsillan a szeme, ha szóba kerül az ETO-val nyert bajnoki címe, amelynek Keglovich László, Szániel János és Tóth László mellett ő a negyedik élő résztvevője.
Pályafutása kezdete sem tekinthető szokványosnak, sokáig nem gondolkodott labdarúgással kapcsolatos jövőben. De mivel 14 évesen hegyeshalmiként valamit kezdeni kellett magával, beiratkozott esztergályos tanulónak a jó hírű győri 400-as szakmunkásképzőbe. „A régi ETO-stadion melletti iskolából gyakran átugrottunk játszani a salakos edzőpályára, mígnem a gondnok, Jagi bácsi megszólított és hamarosan a vagongyáriak úttörőcsapatában találtam magam – mosolyog a felidézett emléken. – Végigjártam a szamárlétra minden fokát, míg húszévesen bemutatkozhattam az élvonalban, mégpedig éppen a Fradi ellen. Kezem-lábam remegett, szemben a keménységéről is híres Dalnoki Jenővel. Percek alatt vezettek két góllal, de aztán sikerült egyenlítenünk, engem pedig nemcsak Dalnoki, hanem a másnapi újság is megdicsért. Abban az idényben tízszer játszhattam a legjobbak között, az Újpestnek rúgtam egyetlen NB I-es gólomat.”
Az ETO 1963 őszén nyert fél- idényes bajnoki címéből kivette a részét: játszott az MTK, a Honvéd és az Újpest ellen, augusztus 28-án a Diósgyőrben 1:0-ra elveszített összecsapás volt az utolsó fellépése zöld-fehérben az alacsony termetű, gyors jobbszélsőnek.
„Micsoda játékostársaim voltak, hogy csak Palotai Karcsit, Orbán Árpit, Korsós Pistát, a kapus Tóth Lacit említsem. Az is biztos, hogy Szaló Jóska vagy Keglovich Laci értékesebb futballistának számított a posztomon. Így igent mondtam a MÁV DAC hívó szavára, mert ráadásul olyan állást ajánlottak a vasútnál, amellyel többet kerestem, mint az első osztályú csapatnál. A DAC-nál eltöltött hét gyönyörű évben is remek játszótársaim voltak, 1969-ben bajnoki elsőséggel kerültünk vissza az akkori másodosztályba. Két évre rá a Mosonmagyaróvári Fémszerelvényben folytattam esztergályosként, miközben másfél évet még lehúztam a Mofém Vasas megyei bajnokságban szereplő csapatánál.”
Hetente egy napot még a barátokkal töltött az öregfiúk között egészen 2004-ig, amikor stroke betegségen esett át. De akkor már javában csapkodtak a villámok körülötte, esztendővel korábban mint speditőr ment nyugdíjba a hegyeshalmi határállomásról. Időközben, 1990-ben megözvegyült, egye- dül maradt a fiaival, akik apjukhoz hasonlóan ugyancsak jó barátságban voltak a labdával: a fiatalabbik, István már 16 éve Angliában él, József szóhoz jutott az ETO juniorban, majd az NB III-as DAC-ban is.
„A stroke után egymás után jöttek a különféle időskori nyavalyák, a magas vérnyomás, a cukorbetegség – mondja hosszas gondolkodást követően. – Igaz, hibás vagyok, a diétázás mindig kifogott rajtam, ma is szeretek jóízűeket enni. Az idősebbik fiammal és családjával, Hugó unokámmal élek együtt, két éve nélkülük létezni sem tudnék. A Covid is megviselt, kétszer kerültem kórházba miatta, azóta még jobban megrendült az egészségem, a házat sem tudom elhagyni. Néha álmodok az 1962. decemberi mérkőzésről, amelyen az én gólom is kellett az Újpesti Dózsa 3:0-ás legyőzéséhez. Vagy az ifjúsági válogatottról, ahol Farkas János és Varga Zoltán társa lehettem. És milyen érdekes, csak mostanában jutott eszembe, hogy noha életem nyolcvan éve Hegyeshalomhoz köt, egy percet sem játszottam az itteni csapatban…”
