Barátját gyászolja az ETO legendája-Kisalföld lapszemle
Hetvenkét esztendős korában elhunyt Szepessy László, a Ferencváros és a Rába ETO korábbi magyar bajnok futballistája, több csapat, többek között az ETO, a Gyirmót és a DAC edzője.
A volt kiváló labdarúgót és szakembert súlyos betegsége miatt november óta ismét kórházban kezelték, tavaly márciusban diagnosztizáltak nála végbélrákot. Az életmentő műtét után még kétszer is nyilatkozott lapunknak, ám a gyilkos kór nem sokkal később újra megtámadta.Szepessyt egykori csapat- és edzőtársa, Hannich Péter is gyászolja.
„Óriási űrt hagyott maga után. Fantasztikus ember volt, nemcsak a magassága, állandó optimizmusa, a futballba vetett hite is kiemelte a többiek közül – meséli a Rába ETO korábbi legendás középpályása. – Sajnos egy újabb, a Verebes-féle vonalat követő edző, szakember távozott közülünk. Nagyszerű csapattárs és barát volt, akivel volt szerencsém a kispadon is együtt dolgozni. A gyirmóti távozásunk után sem szakadt meg a kapcsolatunk, többször is találkoztunk személyesen, s gyakran órákat beszélgettünk a fociról telefonon. Mindig hitt a megújulásban, s törekedett a fejlődésre. Felejthetetlen élmény marad számomra egy közös monacói út, ahol együtt, az utánpótlást tanulmányozhattuk.”
Azt már az ETO jelenlegi sport- igazgatója sem tudja, kinek köszönhette becenevét az ezt egyébként büszkén vállaló Szepessy László.
„Igen, Lónak hívták sokan, nyilván mert annyira magas volt. Mondtam is neki, amikor beteg lett: »Állj talpra, mert a lovak ugyan megbotlanak, de nem dőlhetnek el.« Tavaly nyáron, miután kineveztek az ETO-nál, felhívott és gratulált. Elárultam neki, hogy számítanék rá, csak erősödjön meg, gyógyuljon meg. Akkor azt gondoltuk mind a ketten, ez még sikerülhet. Aztán amikor legutoljára Győrben egy étteremben találkoztunk, már az étvágya sem volt az igazi. Gyenge volt a hangja is. Később már a telefont sem vette fel, hiába hívtam. Én nem értem, egész életében sportolt, jó kondiban volt, nem ivott alkoholt, nem dohányzott, szinte nem volt nap, hogy ne tornázott, súlyzózott volna. Egyáltalán nem látszott, hogy már hetven is elmúlt. Azt hittük, soha nem fog rajta semmi. Bivaly- erős volt, testben és lélekben egyaránt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a kispadon mindig mosolyogva és tele önbizalommal ült.”
