Emlékeiből és múltjából él Menyus - Kisalföld lapszemle

Cselkirályként, védekezni is tudó talentumként ismerte meg a hazai futballvilág, a Zidane-féle visszahúzós cselt már 1975-ben tanulták tőle. A Pénzügyőrben kezdett, 1971-ben, 19 évesen Menczel Iván helyére kupameccsen cserélték be egy nem akármilyen Vasasba, majd egri kitérő után katonaként az Építőkben, a klasszisokkal teli Honvédban és a Kossuth KFSE-ben is játszott.
„Az volt a baj, hogy mindig egyszemélyes csapatként, a saját világomban léteztem. Tanultam, könyv nélkül soha nem mentem sehová, és nem mindig váltott ki osztatlan elismerést, ha az elképzeléseim szerint akartam irányítani az életemet.”
Fél évet ki kellett várnia, hogy Győrbe igazolhasson, nemes bosszúként volt klubjának két gólt rúgott az akkori Bajnokok Tornája várpalotai meccsén. Még a régi ETO-pályán játszott, de az a gárda már nem a ’60-as és még nem a ’80-as évek sikercsapata volt. Engedély nélkül megtartott esküvőért, május elsejei felvonulás elmulasztásáért és az utcán kiflivel, zacskós tejjel flangálásokért fegyelmivel az akkori C csapatba száműzték. Verebes József hívására tíz év múlva újra a Rába partján találta magát.
„Túl voltam hat és fél év népszerűséget hozó debreceni tartózkodáson, oda az író Végh Antal vitt magával. Meghívtak a válogatott keretbe, edzőmérkőzésen kaptam is húsz percet a balszélen, Portugáliában. A nyolc-egyes győri vereség ellenére hihetetlen élmény volt az ETO aranycsapata elleni játék. Aztán már Diósgyőrben, kérdésre válaszolva ugyan tudtam, ki tervezte a Nyugati pályaudvart, a tanítói-népművelői diplomát is megszereztem, de valahogy kiestem Lakat Károly kegyeiből.”
Másodszor sem sokáig ette a győriek kenyerét, Gellei Imrénél 1986 decemberében öltött magára utoljára zöld-fehér mezt. Még Sopronban, az NB II-ben is kivívta a szurkolók szimpátiáját, autóbaleset késztette a magasabb osztály abbahagyására. Játszott egy ideig Ausztriában, a soproni öregfiúk között, s miután kétszer is volt a büntetés-végrehajtási intézet lakója, egy börtönválogatottban biztos helye lett volna. Ma, 68 évesen is szerepel a Sopron Boys kispályás csapatában.
„Édesanya nélkül nőttem fel, talán ezért is vágytam mindig szeretetre. A futballban, tanárként és a házasságaimban is mindent érzelmi alapokon ítéltem meg. Mindkét házasságom alakulásáért, a tettlegességeimért én voltam a felelős. Az első különösen fájt, tulajdonképpen 1993 óta megállt a világ számomra. A gyerekeim a világ más részein élnek, az unokáimat is alig láttam.”
Párjával ma is soproni lakos, nyugdíjasként éli mindennapjait. Azt tartja magáról, hogy hiába volt ígéretes futballista, ösztönös kispályásként fejben nem volt kész a kibontakozásra.
„Mindent elérhettem volna a futball által, de az élet csodáit a túlérzékenységem miatt nem élhettem meg. Pedig sportszerűen éltem, nem hiányzott irányomban sem a barátság, a börtönben is meglátogattak ismert sportolók, még sincs életre szóló igaz barát körülöttem. A mai, a tiszta matematika és pénz labdarúgását sem értem. Néha hajlamos vagyok a légióskérdést fordítva nézni: lehet, hogy Dibusz Dénes, Lovrencsics Balázs és Sigér Dávid a légiósok a Fradiban? A járvány miatti korlátozások annál azért jobbak, mint ha a büntetésemet tölteném. De ennyi idősen is fájnak ezek a napok, mert megnehezítik a korábbi mulasztásaim miatt elhatározott, bakancslistán sorakozó találkozásokat.”

Mohay Gábor